2011. november 6., vasárnap

Panaszkodunk! Minek?

Klimt: Beethoven-fríz:
A boldogság iránti vágyakozás
 Zsóry-fürdőben pihentünk. Áztattuk testünket, lelkünket. Szerencsére nincs nagy nyavalya-lerakódás. Annál inkább másoknál – akik mintha csak panaszkodni csobbannának a meleg gyógyvízbe. Követve az írók módszerét, midőn témát keresnek: kicsit hallgatóztam. De ha nem lennék kíváncsi természet is értettem volna mindent, hisz a fürdő tele volt kiabáló Jóbokkal és Tiborcokkal, kiknek Istenig érő panaszáradatai oly hangosan szóltak.

Az embereknek sosem jó. Életelemük a panasz. Mindig, mindenben csak a rosszat látják. Az egyiknek emelték a fizetését – mégis ideges, mert a kollégájának többel emeltek. A másik autót vett – de másnap mérgesen szemlélte, hogy a szomszéd autókereskedésben olcsóbban jutott volna hozzá. A harmadiknak a tegnapi vacsora nem ízlett, a negyediknek meleg a víz, az ötödiknek hideg... És így tovább, vég nélkül. Csupa-csupa fölösleges méreg, amit a gyógyvíz sem mos ki. Az idősebbek végső konklúziója: a „régen jobb volt.” A fiataloké: a „most sem jobb”.

Némi gyógyírt javasolnék a panasz és az ebből fakadó boldogtalanság ellen. Először is: mindig mondjuk ki, mi is az a dolog, ami miatt panaszkodunk. Aztán lássuk be, hogy ez a tárgy/esemény „nem a mi szabadságunkban áll”. Ne engedjük hát, hogy ez befolyásolja az ítéletünket, hanem az ítéletünket igazítsuk a dologhoz/eseményhez. Hisz a kialakított vélemény „a mi szabadságunkban áll”. Így megtanulunk fölösleges dolgokon nem idegeskedni és meglelni mindig a t. (A gondolatot a sztoikusoktól: Senecától és Epiktétosztól kölcsönöztem. De Márai Füves könyve is e gyakorlatot követi) Példával élve: egy ismerősöm autójának nekimentek. Koccanás volt. Nem panaszkodott másnap, hogy milyen szerencsétlen, hanem arról mesélt, hogy ő bizony szerencsés, mert nem lett semmi baja. Azaz nem az esemény határozta meg az érzéseit, hanem a pozitív ítéletét alakította hozzá az eseményhez. Ő általában boldog ember. Tudom: mindez nehéz erőfeszítés. Kemény próbatétel. De lehet gyakorolni.

Másodszor: minden napra legyen egy jó hírünk. Ha este lefekszünk: gondoljuk végig, hogy aznap milyen jó dolog történt velünk. Elmondhatjuk szeretteinknek, imába foglalhatjuk, de magunknak is elmesélhetjük. Akár naplóba is lejegyezhetjük. Mindegy. De legyen mindennap egy konkrét jó hírünk. (Ezt sem én találtam ki: csoportterápiás foglalkozásokon szokták alkalmazni lelki betegek számára – igen sikeresen. De melegen ajánlott egészséges embereknek is.)

Felejtsük el, hogy „a szomszéd fűje” milyen! A fogyasztói társadalom közvélekedése azt sugallja, hogy ha nem vásárolsz eleget: lemaradsz. Idegtépő versenyt diktálnak a reklámok. Félelemben tartanak. Ha nem szerzünk és birtoklunk minél többet a civilizáció teremtette anyagi javakból, akkor végzetesen lemaradunk. (Érdemes elolvasni Toscani: Reklám, te mosolygó hulla című könyvét. Röviden arról szól, hogy a reklám (mint műfaj) meghalt, mert ma már nem a termék pozitív tulajdonságairól szól, hanem félelmet generál: „kinek nincs belőle az lemarad, az lúzer”)

A boldogságot egyébként sem a matériában kell keresnünk. Milyen csodás tanulságuk is van a magyar népmeséknek! A gazdag, de szeretet nélkül élő ember sosem boldog. Ha a matériába helyezzük ki az érzéseinket, ha az anyag birtoklása az egyedüli alapja boldogságunknak, akkor sosem leszünk azok. Hisz az anyag megszerzése után új, kielégítetlen vágy támad, vagy bizonytalanság a tárgy biztonságát illetően (elromolhat, ellophatják, elavulhat, stb.) Így az anyagi javak – lehetnek ugyan a jó élet részletei – de semmiképpen sem a boldogság alapja. Nem szabad, hogy a tárgyak birtoklása határozza meg lelkünk békéjét.


Zsóry retro

Ha ezeket megfogadjuk: talán kevesebbet panaszkodunk. Én pedig jobban érzem majd magam az Agoraként is hangos fürdőkben. És nem kell az oszlopok (a "sztoa poikilé") mögé bújnom.

7 megjegyzés:

  1. Nem gondolom, hogy ha hajléktalan és nincstelen lennék: akkor is boldog tudnék lenni. Ha meghal a szerelmem - akkor hogy igazítsam az pozitív itéletem az eseményhez? Szép elmélet, de a gyakorlat nem igazolja.

    VálaszTörlés
  2. Tanár úr! Olvasva blogját jöttem rá, hogy a sztoikus nézetek mennyire hasonlatosak az általam követett buddhista tanokhoz. Ez megérne egy tanulmányt. Ajánlom:
    http://www.terebess.hu/keletkultinfo/buddhabeszed.html#10
    Szentpéteri Zoltán

    VálaszTörlés
  3. Kedves Névtelen kommentelő!
    Nyilván nem a tragédiák semmibevételéről van itt szó, Ervin nem ezt írta, javaslom, olvassa végig újra a cikket! Arról van szó, hogy a hétköznapokban tudjunk örülni az apró jó dolgoknak és ne az apró hiányzó dolgokon keseregjünk, ne arra koncentráljunk, miért nincs tizedik pár új cipőnk, örüljünk a meglévő négynek, hiszen sokaknak még egy pár sincs! Nyilván van olyan élethelyzet, amikor az ember nem akar annak örülni, hogy dejó, be tudtam fizetni a számláimat, mert esetleg már semmi másra nem futja, akkor valóban elkeseredhet, de akkor is tudjon örülni pl. egy kedves beszélgetésnek a szomszéddal(mert lehetne akár rossz viszonyban is vele), hogy látott egy jó műsort a tv-ben (nem pedig hiábavaló kapcsolgatással telt az idő), hogy a gyereke elmesélte, mi volt aznap a suliban (mert vannak olyan jó viszonyban, hogy a gyerek meg akarja osztani az élményeit), stb. Egy szerelem elvesztése nyilván nem az apró kategória, de a cikk nem erről szól. A nagy veszteségek és fájdalmak feldolgozásáról nem ez az írás szól, ahhoz gyakran pszichológus kell.

    VálaszTörlés
  4. A harmadik hozzászóló rávilágított a mondanivaló lényegére. (Azt hiszem ismerjük egymást – így személyesen is köszönöm a tartalmas gondolatot!) Egy-két apróság még az első kommenthez: 1. ne zárjuk ki, hogy egy hajléktalannak is meg lehet az aznapi „jó híre”. (Állítom: kevesebbet panaszkodik a legtöbb közülük, mint az általam elmesélt középosztálybeli személyek mindegyike) 2. egy ember elvesztésére azt mondják a pszichológusok (és a sztoikusok is): hogy az esemény megváltoztatása „nem áll a szabadságodban.” Így el kell tudni fogadni és „elengedni” a szeretett lényt. (persze: a gyászmunka, a feldolgozás nagyon fontos) Egyébként sem állíthatja senki, hogy egy másik ember az ő tulajdona lenne. Nem birtokoljuk a másikat, így az „elvesztése” sem igazán jó fogalom. Mindenesetre sajnálom és kívánom, hogy idővel másként érezzen!

    VálaszTörlés
  5. Kedves Zoltán! A párhuzamban van valami. Több filozófiai történeti munka szerint a buddhizmus és a sztoicizmus hasonló életfilozófiát ajánl. Ha megkeres e-mailben, ajánlok ilyen írásokat.

    VálaszTörlés
  6. Ervin,nagyon hiányoznak az óráid,és a beszélgetések Veled!
    ...
    A megrögzött panaszkodók áldozatot csinálnak magukból,minden bajuk forrását kívül látják,és a megoldást is onnét várják,de az egyetértéssel és a sajnálattal is megelégszenek...
    A nagy veszteségekben épp az ellentéte történik:elcsöndesedés, befelé menés, mélység és igazi fejlődés...
    Köszönöm a gondolatokat!
    Szeretettel,Szalay Tünde

    VálaszTörlés
  7. Kedves Tünde! Köszönöm a gondolatokat! Sokat tanultam én is tőletek az órákon. Jó és szorgalmas csapat volt. Megtartom emlékeimben.

    VálaszTörlés